Béke nélkül nem élünk és nem is élhetünk valódi emberi lények módjára. Rettentően szükségünk van békére – békére belül és békére kívül. Hogyan lehet akkor, hogy nincsen békénk, amely pedig oly fontos az életünkben? Azért nincs békénk, mert sóvárgunk a birtoklásra. Birtokolni akarjuk a világot. De van-e a világon bármi is, amit sajátunknak, egészen sajátunknak mondhatunk? Csak akkor állíthatjuk valamiről, hogy az a mi tulajdonunk, ha a dolgot illetően miénk az utolsó szó, ha bármit mondunk is róla, az úgy lesz. De még valóság-létezésünk tagjai – testünk, életerőnk és elménk – sem hallgatnak ránk és nem állnak az irányításunk alatt. Épp ellenkezőleg, ők próbálnak meg irányítani minket.

Azt szeretnénk, ha testünk tevékeny lenne, de testünk a tespedtség mocsarában szeret fetrengeni. Szeretnénk, ha életerőnk dinamikus lenne, életerőnk ehelyett agresszív lesz és igyekszik elpusztítani másokat. Azt szeretnénk, ha elménket elárasztaná a hit, elménk viszont folyton kételkedik és gyanakszik. Minden pillanatban kétséggel van átitatva. Nem csak másokat von kétségbe, de kételkedik saját képességeiben, saját eredményeiben, saját valóságaiban és saját felismeréseiben. Az elme ebben a pillanatban azt mondja, hogy nagyon jó ember vagy. A következő pillanatban viszont azt, hogy nagyon rossz. Az azt követő pillanatban az elme elgondolkodik: „Jogosan vonom kétségbe ezt az embert?” Először azt mondjuk valakire, hogy kedves, legközelebb meg azt, hogy rossz. Azután kételkedni kezdünk elménk képességében. Amint elkezdjük kétségbe vonni elménk valóságát és hihetőségét, elkezdődik a pusztulás. Ha valaki másban kételkedünk, talán nem nyerünk, de nem is veszítünk semmi jelentőset. De amikor magunkban kezdünk el kételkedni, valóság-életünk véget ér. Ha elménkben nincs béke, hogyan leszünk boldogok? Ha lényünk valamely része – akár szívünk, elménk, életerőnk vagy fizikai részünk – béke híján marad, a boldogság elérhetetlen céllá válik. A valódi béke – az isteni béke a megvilágosító béke, a beteljesítő béke – mindenképp boldogságot hoz számunkra, amikor az egész lényt átitatja.

Ha nem tudunk uralkodni saját testünkön, saját életerőnkön, saját elménken, akkor hogy merjük ezeket sajátunknak nevezni? Még ha azt állítjuk is, hogy a saját tulajdonaink, meglátjuk, hogy végül eljön a halál, és elragadja őket tőlünk. Azokat a dolgokat, amelyeket nem tudunk állandóan megőrizni, nem nevezhetjük saját tulajdonunknak. Akkor tehát hogyan mondhatnánk le róluk? A lemondásnak maga a gondolata is nevetséges, hiszen nincs is miről lemondanunk. Ha mélyen magunkba merülünk, látjuk, hogy valóságos koldusok vagyunk. Hogyan is mondhatna le egy koldus bármiről?

A tulajdon csalódást hoz, a lemondás pedig eredménytelen. Mi adhat hát békét nekünk? Csak Isten Akaratának az elfogadása adhat valódi békét. Szívünkben, életünkben csak egyetlen végső ima van, az az ima, melyre a Megváltó Krisztus tanított minket: „Legyen meg a Te Akaratod”. Emberemlékezet óta imák millióit írták, de egy ima sem ér fel ezzel: „Legyen meg a Te Akaratod”. Amikor Isten Akaratát mint sajátunkat elfogadjuk, akkor minden pillanatban béke uralkodik bölcsesség-életünkben, törekvés-életünkben és odaadás-életünkben.

Honnan tudhatjuk, hogy valami Isten Akarata-e? Ha valami Isten Akarata, egyfajta belső örömöt vagy elégedettséget érzünk, még mielőtt hozzákezdenénk. Miközben dolgozunk rajta, szintén örömhöz jutunk. Végül pedig úgy érezzük, egyformán boldogok leszünk, cselekvésünk akár eredményes, akár eredménytelen. A hétköznapi életben csak akkor vagyunk boldogok, ha siker köszönt ránk. Ha utunk végén győzelem kecsegtet, csak akkor vagyunk boldogok, csak akkor örülünk. De ha ugyanilyen örömöt, boldogságot és elégedettséget tudunk érezni, akár sikerrel járunk, akár kudarcot vallunk, és ha tetteink eredményét vidáman fel tudjuk ajánlani Szeretett Legfelsőbb Urunk Lábainál, csak akkor tudhatjuk, hogy amit tettünk, az Isten Akarata volt. Máskülönben, ha sikeresek vagyunk, úgy érezzük, hogy amit tettünk, az Isten Akarata volt, kudarc esetén pedig azt mondjuk, hogy tettünk egy ellenséges erő akarata volt. Vagy amikor sikert aratunk, azt mondjuk, ez személyes erőfeszítésünk, akaratunk eredménye, ha viszont kudarcot vallunk, az azért van, mert Isten nem törődik velünk.

Ahhoz, hogy bőséges mértékben legyen békénk, földhözkötött akaratunkat át kell adnunk Isten Mennyeien szabad Akaratának. Vidáman, lélekteljesen, odaadóan, fenntartás nélkül és őszintén át kell adnunk korlátozott emberi valóságunkat az univerzális vagy transzcendentális Valóságnak. Ez az önátadás nem a szolga ura iránti megadása. Ez az önátadás a bölcsesség-fényre alapul, amely felismeri a különbséget legmagasabb magasságunk és legmélyebb mélységünk között. A legmagasabb és a legalacsonyabb is hozzánk tartozik. Amikor akaratunkat alávetjük a Legfelsőbb Úr Akaratának, legalacsonyabb részünket felajánljuk legmagasabb részünknek, hiszen a Legfelsőbb nem más mint saját legmagasabb Önvalónk.